20.fejezet! A zongora hangjai!

Reggel nagyon szétszórtan ébredtem! Gyorsan megetettem Müzlit és már vinni is akartam ki sétálni.
Az ajtóm felé haladva ,megpillantottam egy papírt a földön.
- Én ejtettem volna el?- kérdeztem magamtól.

Kinyitottam a papírt és meglepődve álltam a következőket olvasva:
„Kérlek bocsáss meg,nem úgy gondoltam a tegnapiakat…Tudom,hogy se Won Bin-al, se Min Hwan-al a csókon kívül ,nem történt semmi,és amúgy sincs hozzá semmi közöm… Tényleg sajnálom. Megbocsátasz? Hongki!”
- Nehéz lesz! –csuktam össze a papírlapot,de mosolyogva és zsebre vágtam.
Elindultam a csípős hidegben a kutyusommal.
- Sang Me? –szóltam bele a telefonba. - Bent vagy?
- igen! –hangzott a válasz.
- Akkor várj meg! Hamarosan ott vagyok! –letettem a telefont és gyorsabb tempót vettem fel,szegény kutyát néha eléggé megráncigáltam a pórázon,de beszélnem kellett Sang Me-vel.
A kávézóba mentem,ahol már várt rám,gőzölgő feketével az asztalon.
- Szia! Mi újság?- mosolygott rám.
- Hát van! –vágódtam le a székre.
- Nekem is!
- Akkor mond te előbb. - felemelte a kezét,amin egy nagyon szép gyémánt gyűrű ficegett.
- Úr Isten! –kaptam el a kezét. - Megkértek?
- Igen!
- Ez csodás!- hajoltam át az asztalon és átöleltem.
- Mikor lesz a nagy nap?
- Hamarosan,nem akarunk nagy esküvőt,de minél hamarabb szeretnénk összeházasodni.
- Gratulálok! – a szám fülig ért a boldogságtól,annyira örültem,hogy végre összeházasodnak!
- És te mit akartál mondani?
- Én?- nyúltam a zsebembe a levélért és átadtam neki,hisz az majdnem mindent elmondott neki. Tátott szájjal olvasta a sorokat,majd a végén rám nézett.
- Csókolóztál Minarival?
- Igen!
- És jó volt?- vigyorgott.
- Sang Me! Te javíthatatlan vagy! –vigyorogtam.
- De most komolyan! Naaaaa!!!
- Igen,jó volt! Nem is gondoltam,hogy ennyire jó lenne vele csókolózni,de kellemeset csalódtam.
- Még a végén Min Hwan lecsap Hong Ki kezéről!
- Te miket zagyválsz itt össze vissza?
- Hát a szerelmi háromszögről.
- Miről?- borzoltam össze a szemöldököm. - Állj,ne is mondj semmit. - emeltem fel a tenyerem az arcába nyomva. - Te örökösen csak kombinálsz. Elmagyarázom…. Hongki,megbántott,mert azt feltételezte,hogy én és Won Bin … tudod… mutogattam ide-oda,de csak bólogatott,gondoltam érti mire célzok. - Aztán pont közbe jött Min hwan,mikor vitatkoztunk,és mérgemben megcsókoltam,hogy gondoljon azt amit csak akar,mert így már volt valami alapja az egésznek,de a lényeg az,hogy még be is vonszoltam magam után Min Hwant a lakásomra,hagy higgye a dolgokat úgy. - Sang Me nem szólt semmit csak nagyra tátotta a száját,majd elröhögte magát.
- Most mit röhögsz?
- Nem vagy semmi!
- Miért? –húztam el a hangokat…
- El fogod csavarni a fejüket!
- Dehogyis! Hisz csak barátok vagyunk!
- A barátok nem csókolóznak!
- Ez is igaz! –rágtam a körmöm!- Mindegy,megbeszéltük Min Hwan-al,nem lesz belőle gond és többet nem fog előfordulni. Aranyosak,meg helyesek és vonzóak,de köztünk nem lehet semmi,mert barátok vagyunk!
- Ezt az elvedet nagyon csúnyán át fogod lépni,anélkül,hogy tudnál róla.
- Nem leszek szerelmes!
- Ha te mondod… - eléggé elgondolkodtam a dolgokon,mert néha tényleg nem barátként nézek rájuk,a csóknál sem barátot éreztem és mikor Hong Ki-vel táncoltam akkor sem. Aggasztott az egész.
- Abban viszont biztos vagyok,hogy Min Hwan-nak tetszem! – néztem rá a körmöm rágva még mindig.
- Tudom! Meg Hong Ki-nak is! Látni rajtuk!
- Ugyan! Hong Ki csak kedves és bohóckodik!
- Hát ,erre ne vegyél mérget!
- Mindegy,majd akkor foglalkozom a gondokkal,ha itt állnak előttem,egyenlőre mennem kell ajándékot venni Min Hwannak,mert ma van a születésnapja.

Elindultam az ajándékot megvenni,konkrét ötletem volt,így tudtam hova kell mennem. Egy zene boltba vitt az utam,ahol rengeteg dobverőt árultak az eladó segítségével kiválasztottam egy közepes méretűt és ráfestettem hogy „ Min Hwan” ,mind a kettőre. Nagyon jól mutatott, egy fekete bársony tokot választottam hozzá.

Amint kézhez kaptam az ajándékot már szaladtam is haza átöltözni,mert Won Bin már várt rám az ajtóban,hogy induljunk a fellépésre,ami elég sokáig is tartott,mert mire hazaértem már sötét volt és szakadt az eső. Már épp a liftre vártam ,mikor belém hasított a felismerés,hogy Müzlit a stúdióban hagytam. Ahogy csak tudtam szaladtam ki a jeges esőben egészen a stúdióig,alig hogy odaértem,egy tócsába léptem ,de pechemre egy gödröt rejtett. Kificamodott a bokám,de felálltam és próbáltam tovább „sietni”.
Reméltem valaki gondját viselte,ilyenkor már senki nem szokott bent lenni csak az éjjeli őr, és igen,az aulában már kicsit mérgesen nézve várt rám.
- Sajnálom –bicegtem oda csurom vizesen.
- Hol a kutyám? –néztem fel rá a térdeimre támaszkodva.
- A nagy teremben!
- Köszönöm!- mentem a terem felé.
- Jól van? –kiabált utánam!
- Nem! De jól leszek! –vigyorogtam vissza rá.
Müzli aranyosan feküdt a zongora alatt,bemásztam érte. A kabátomból a hajamból és mindenemből folyt a víz. Fáztam.
- Sajnálom,hogy megfeledkeztem rólad!- nyúltam a kutyusomért és az ölembe vettem. Simogatni kezdtem olyan jó meleg volt. Levettem a vizes blézerem ,a blúzom is teljesen át volt ázva. Hiába volt bent meleg teljesen átfáztam. Odakint zuhogott az eső,úgy döntöttem,hogy nem megyek addig haza,amíg ilyen vihar van,hanem megvárom,míg kicsit csillapodik. A nagy ablakon keresztül láttam a villámokat,nem akartam a viharra gondolni. Leültem a zongora előtti kis padra.
- Játszak neked valamit Müzli?- néztem lustálkodó kiskutyámra,közben hallgattam az eső kopogását az ablakon, a távoli mennydörgéseket és egyetlen dal jutott eszembe Yiruma – When the love falls című dala. Játszani kezdtem,de akkor hírtelen nagyot dörrent és minden sötétségbe borult.

HONG KI POV:

Az éjjeli őr hívott fel ,hogy Ha-Neul megsérült,valakinek haza kellene kísérni,s mivel úgy tudja szomszédok vagyunk,ezért minket hívott. A többieknek nem szóltam,csak annyit mondtam mindjárt jövök,mert Min Hwan-nak készítik a meglepetést ,gyorsan siettem ,bár az éjjeli őr elmondta,hogy szerinte csak a bokája ficamodott ki semmi komoly,így annyira mégsem aggódtam érte. A nagyteremből már hallottam ,hogy zongorázik. Épp mikor beléptem az ajtón,hírtelen elment az áram és sötétbe borult az egész stúdió. Ha-neul,visszafojtott sikítását hallottam majd éreztem egy ütközést.
- Hongki! –mondta
- Ha-neul!
- Félek! –mondta a ruhámba csimpaszkodva.
- Félsz a viharban? – a mellkasomnak támasztotta a homlokát és próbált bólogatni,de éreztem,hogy remegett. A vállát fogtam,nem mertem átölelni és ekkor visszajött az áram.
- Sajnálom! - húzódott el gyorsan tőlem ,és Müzlihez vette az irányt ide oda bicegve.
- Honnan tudtad ,hogy én vagyok? –kérdeztem ,mert tényleg nem láthatott és mégis tudta.
- Hmmm… Nem tudom ,talán az illatodból. - mosolygott.
„Az illatomból” Erre hírtelen nem tudtam mit mondani,mert meglepődtem. Gyorsan feleszméltem és poénosra akartam venni az egészet.
- Miért? Jellegzetes szagom van? –mosolyogtam.
- Olyan Hong Ki-s! –vigyorgott. Észrevettem,hogy csurom vizes ,ezért levettem a kabátom és rá terítettem.
- Nem szükséges!- Húzódott el ,de én erőszakosan ráterítettem.
- Csak ,hogy meg ne fázz!
- Leültem a zongorához és azt a dalt kezdtem el játszani,amit először hallottam tőle az Endless Love-ot. Csodálkozva nézett engem,nem néztem rá,de a holt térből láttam a reakcióját. Fogta a kis szőrgolyót az ölében és szinte tátott szájjal nézett engem,mindvégig mosolyognom kellett. A dal vége felé leült mellém és letette a kutyust az öléből.
- Ezt ismerem!- mondta a dal végén.
- Tudom!Ezt játszottad a múltkor.
- Kémkedtél utánam? – paskolta meg felső karom a kézfejével.
- Nem,csak épp itt mentünk el Jong Hun-al és meghallottuk. Játszol nekem?
Csak mosolygott és a kezeit a zongora fölé helyezte. Az előző dalt kezdte el játszani ,amit én is ismertem. Az eső kopogása harmonizált a dallamokkal,gyönyörű volt és szívhez szóló. Becsukta a szemét és úgy játszotta végig a dalt. Ámulva néztem és hallgattam.
- Hol tanultál meg így zongorázni?
- Az iskolában,minden zenei lehetőséget kihasználtam. Zongoráztam,gitároztam ,énekeltem.
- Igazán szépen játszol!
- Köszi! –pirult el.
- De most menjünk,várnak a bulin.
- Milyen bulin?
- Ma van Min Hwan születésnapja.
- Tudom!
- Akkor menjünk!

Ha-Neul levette a kabátom és visszaadta. Az ő kis kabátkáját vette fel,ami már majdnem száraz volt. Hiába erősködtem,hogy nyugodtan hazajöhet az enyémben,nem fogadta el. Az eső sem esett már ,csak picikét szitált,de egy esernyő alatt mentünk vissza a lakásra,Ha-Neul belém karolt és úgy bicegett mellettem,Müzli meg kénytelen volt a lábán hazasétálni.